03.-A kegyetlen Sors

Sziasztok!Sokaknak köszönöm, hogy kitartottatok és vártátok a harmadik részt. Sokat gondolkoztam rajta, hisz ez egy elgondolkodtató blognak titulálták és ahozz hogy elgondolkodtató blog legyen sokat kell gondolkodni. Jó olvasást kívánok és szeretettel várom a véleményeteket.

Pusz: Sarah M.

"A kegyetlen Sors"

"Saját történetünket nem áll módunkban megváltoztatni, csupán elfogadni tudjuk."

Gary Chapman

Nem tudom ki vagyok. Menekülök..Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság  mosolyogtató lehetőségétől, a félelem fagyos érzésétől.Semmi okom a boldogtalanságra. Nem is vagyok az.Talán megérdemlem halált, talán nem. Szívem nem fájna, s főleg nem töredezne tovább. Mások boldogságát látni, szerelmes ködöt egy páron, cseppet sem tesz boldoggá.

Fagyos hangulatomat még a barátom se tudta felvidítani. Két szép kék szemeit barna haja takarta.Kezeit rákulcsolta az enyémekre, majd felállt és várta, hogy én is tartsak vele a gimis buliba.Mindig csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem. Kezeim kicsúsztak ujjai közül. Rám emelte tekintetét.Lassan közeledett felém, szemeit les se vette szemeimről. Arcomat két kezébe vette, majd lassan és lágyan megcsókolt. Talán tévedtem. Szeretem őt..

A sors kegyetlen..Elvesztettem őt is.A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok. Talán ha elmentem volna  a buliba vele. Megértette, hogy nem akarok menni de nem voltam ott. Senki sem akar meghalni. Még az öngyilkosok sem; az utolsó pillanatban mindig meggondolják magukat. Ha egy új élet jön, várni kell kilenc hónapot de egy ember halála egy másodpercben is elveszíthetjük. Egy óvatlan ivászat, egy kocsi, majd egy piros lámpa és vége.Mindig én veszítem el azokat akiket szeretek.

Ágyamból felkelve észre vettem, hogy Toto kaparja az ajtót. Lassú léptekkel oda mentem hozzá, majd felemeltem. Kinyitottam az ajtót és letettem. Nagy sietséggel rohant ki a kertbe. Tartottam magam és elindultam a konyha felé valami kaja után kutakodni. Fekete hajamat felkötöttem lófarokba, hogy ne lógjon szemeimbe.Már megszoktam, hogy minden nap ugyan azt csinálom, amit pontosan négy éve csinálok. Lassan betöltöm a huszonharmadik életévemet és még mindig egyedül élek, amióta meghaltak a szüleim. Reménytelen eset vagyok/maradok.

-Légy érzékkel másokra!-rángatta a kabátom anyu.-Még szükséged lehet rájuk!-motyogott. Rájuk? Inkább pusztulok meg egy börtön cellában, mint, hogy elfogadnám az ő segítségüket.Nyomorultak..

Ha utálsz valakit, akkor semmi képen semmit nem kell erőltetni. Próbálkozhatsz bárhogy is mindig az ellenséged marad.Nem katasztrófa, ha valaki "kevésbé" szeret.Vannak mások, akiket szerethetsz.Ha már mindenképpen foglalkozni akarsz mások irántad való érzelmeivel, akkor arra ügyelj, hogy ne öljenek meg és fütyülj rá, hogy valaki utál.Engem senki se szeret de nincsenek utálóim. Jobb helyzetbe vagyok, mint az olyanok akiknek van barátjuk ugyanakkor utálójuk is van. Félnek..hogy az utálójuk egy nap tőrt feszít mellkasukba.

Emlék képek...érzem, valaki suttog hozzám."Tedd amit kell"

A pszichologikusom szerint a régi életemre emlékeztem.Híres lehettem? Talán voltak szeretteim?Párom?Gyerekeim?  Egyre emlékezek  a nevemre: Lucy  Shmakova.

1984.október.12

Lucy Shmakova

Halott testét át vittük a Espíritu Terembe.

Lelke átszállt a földre 12:5-kor